Mi is ez?
Valamikor 3 évvel ezelőtt kezdtem blogolni, előbb dacból, aztán volt, hogy egyszerűen csak jólesett mindent kiírni magamból, de volt, amit nem akartam egy bizonyos személy orrára kötni. A blogot mégis felfedezte, így költöztem, aztán teljesen abba akartam hagyni, végül a freeblogon kötöttem ki, de akkor már nem akartam bujkálni.
A régi helyen viszont már csak az admin felületről lehet elérni azokat a bejegyzéseket, a blogoldal látszólag nem is létezik. Ezért döntöttem úgy, hogy megmentem azokat a bejegyzéseket, és az eredeti dátumozással átemelem ide.
Lássuk.
A vég és a kezdet
Milyen furcsa tud lenni néha az Élet. Meg a Sors. Időnként kísértetiesen ismétli önmagát, én pedig nem vagyok még mindig eléggé okos ahhoz, hogy felismerjem, mit is kellene megtanulnom ezekből a szituációkból.
Nemrég még csak álmodoztam egy olyan munkáról, ami pörgős, változatos, és nem mellékesen még jól is fizetnek. Nincs két hete, hogy felhívtak egy ilyen ajánlattal, én pedig boldogan mondtam rá igent, hogy pár nap múlva elkezdhessem a betanulást. Azóta pontosan 6 munkanap telt el. Az első napokban úgy éreztem, sosem vagyok képes átlátni ennyi mindent. Aztán váratlanul letisztultak a dolgok, és már észrevettem az összefüggéseket, és boldog voltam, amikor a harmadik napon egyedül hajtottam végre egy összetett feladatot (az nem összetett, amikor 3 lapot le kell fénymásolni és kettőt beborítékolni). Szóval sikerélményem volt.
De csak nem hagyott nyugodni egy félreértett tény. Bíztam benne, csak én gondolom rosszul, és nem annyira reménytelen a helyzet, mint hiszem. Persze annyira. Meg még jobban. Legalábbis anyagilag. Úgyhogy ma délelőtt arra az elhatározásra jutottam, hogy nem tudom megtenni, de nem is látom értelmét annak, hogy 3 hónapig úgy járjak dolgozni, hogy MAJD valamikor egyszercsak talán pénzt is látok a munkámból. Ez mellékállásban működik, amikor az embernek van miből élnie, na de 3 hónapig valahogyan el kell jutnom a munkahelyemre, és arról nem én tehetek, hogy a betanítási időszakban még csak a többiek keze alá tudok dolgozni, önálló projecteket nem kapok. Szóval akárhogy osztottam-szoroztam, mindenképp az jött ki, hogy jobban járok otthon ülve munka nélkül, mint munkába járva - ám pénz nélkül.
Egy pillanatra rosszul is éreztem magam emiatt, hisz megint bezártam egy ajtót magam mögött. De tulajdonképpen ennek így kellett történnie. Ha magam mögött zártam be azt az ajtót, az azt jelenti, hogy már másik szobában vagyok. Egyelőre nem találom a kapcsolót, nem látom még, mi van itt, de vagy egy érdekes kaland veszi kezdetét, vagy egy másik kijáraton túl vár rám az igazi kihívás. Újra keresek, bár most még nem érzem a súlyát. Annyira könnyű elfelejteni a nehézségeket: hónapokig tartó kilátástalanság, sorozatos visszautasítások után könnyen és gyorsan szoktam meg azt, hogy megint tartozom valahova.
Augusztusban új lakásba költözöm. Itt is felbukkant egy esély, és nagyon remélem, hogy a kérdésre visszatérve még mindig áll az ajánlat, de nem szeretnék visszaélni a helyzettel, és minél előbb meg kell találnom azt a munkát, amiben jól érzem magam, tisztességes fizetést adnak a tisztességesen végzett munkáért - és nem érzi senki sem úgy, hogy rossz üzletet csinált.
Gondolatok - II.
Megpróbáltak elhallgattatni. Azt akarták, hogy alighogy hallattam a hangom, máris némuljak el és tartsam magamban az érzéseimet, a gondolataimat. Két napig azt hittem, az a helyes, ha így teszek. Azt gondoltam, ezzel örömet szerzek annak, aki igazán fontos nekem. De aztán rájöttem valami másra.
Igazán fontos csak egyvalaki lehet. És az én magam vagyok. Nem lehetek tekintettel mindig másokra! Az nem lehet, hogy újra és újra ugyanazokat a hibákat kövessem el. Az elmúlt pár - mit pár, az összes! - évben minden lépésem előtt arra gondoltam: ezzel kinek mit okozok? És ha a számomra fontos emberekről azt gondoltam, csalódnának bennem, vagy egyszerűen csak rossz lenne nekik, akkor inkább visszaléptem. Háttérbe húzódtam, soha nem vállaltam fel saját magam, mert mindig mások érdekeit és érzéseit tartottam szem előtt. Közben pedig nem értettem, ha azt mondták: miért nem állsz a sarkadra? Hát most a sarkamra állok.
Vagyis... megpróbálom. Tudom, ez nem megy egyik napról a másikra. Hosszú folyamat lesz, de nem olyan hosszú, mint amilyen fájdalmas. Már az első lépések is rettenetes kínokkal járnak. Ma valami összetört bennem. Igazából az se biztos, hogy ma. Lehet, hogy február végén, amikor egy esős szombat délben beültem az autóba és sírva vezettem hazáig, tudva, hogy már sosem lesz semmi olyan, mint volt. Az is lehet, hogy még korábban: egy hónappal azelőtt, amikor a harmadik sikertelen telefonálási kísérlet után az agyamba fészkelte magát a kisördög: "Nem hivatalos ügyben van távol." Tényleg nem abban volt. Vagy már évekkel korábban, amikor... egyre csak tolakodnak előre a képek. Amikor a munkahelyi titkos viszonynak szó nélkül lett vége és én hajnali 5-kor teli torokból üvöltöttem a Duna-kanyarban autózva: "Szabadon szállok a széllel..."? Amikor a fiú, aki miatt 8 év után végleg elhagytam a vőlegényem, 2 hónappal és 1 nappal később annyit mondott: "VÉGE" - szintén magyarázat nélkül? Amikor egy jóbarátnak vélt fiú úgy érezte, a szállásért jogot formálhat a testemre? Vagy amikor az első igazi nagy szerelem (ami nem azonos az első kapcsolattal) karácsony másnapján közölte: új életet akar kezdeni és én a régi része vagyok, meg különben sem tetszem már neki?
Nem tudom, hol tört össze az a valami bennem. És azt se, mikor. De szilánkokkal vagyok teli, és pokolian fáj, amikor megpróbálok szabadulni tőlük. Szeretnék végre magam lenni, de ha valaki már gyerekkorban megtanul lemondani mások javára, annak nehéz dolga van felnőttként. Kifele milyen jól mutat, hogy önzetlen vagyok, hogy mindig mások javát tartom szem előtt, hogy átérzem mások dolgait - de azt senki sem sejti, mert ahhoz túl felszínesek, hogy észrevegyék, mindeközben belül napról napra kevésbé élek.
Meg kell tanulnom, hogyan éljem a saját életem. Képes vagyok-e küzdeni azért, amit el akarok érni? Vagy megint megfutamodom a cél előtt, és csendesen félrehúzódok, csak hogy megfeleljek a rólam kialakult képnek?
Pár hónapja Ő azt mondta: megfojtom. Nem hagyom élni. Most más teszi vele ugyanezt, tekintet nélkül a munkájára, a magánéletére, arra, hogy Ő szeret időről időre egyedül is lenni. Minden percben rángatja, és ha késne 3 percet, már csörög a telefon. Tőlem ez idegesítette. Most meg pont ez tetszik neki. A gúzsba kötött szabadsága.
Lemondok róla, mert le KELL mondanom. A saját magam érdekében. Nem lehet szükségem rád - mert nem lehetsz az enyém! - mondta Clint Eastwood A szív hídjaiban Meryl Streepnek. Valami ilyesmi van most is. Nem lehet szükségem rá, mert nem biztos abban, mit jelentek neki. Nem szerethetem. Nem akarok emlékezni az együtt töltött évekre. És a külön töltött hónapokra. Nem szerethetek olyan férfit, aki ide is és oda is hazudik. Korábban gondolkodás nélkül azt mondtam: a tűzbe tenném érte a kezem, nála őszintébb embert nem ismerek. Mára eljutott oda, hogy a szeme sem rebben, ha nem mond igazat. Régen ha valamit feketének látott, még leírni sem tudta volna, hogy fehér. Ma a szemembe néz és úgy mondja: márpedig ez fehér!
Azt hittem, örökre barátok leszünk. Olyanok, akik mindig mindent fenntartások nélkül meg tudnak beszélni a másikkal. De már nem bízom benne. Tudom, hogyan csapott be engem, tudom, hogyan csapott be mást, már nem tudnám kételkedés nélkül hallgatni.
Csak a fájdalom múlna már...
Gondolatok - I.
Egyedül vagyok. Ülök az üres lakásban, ami valaha az enyém is volt, még akkor is, ha erről semmi papír nem volt. A csupasz falakat láttam meg először benne, aztán lassanként kezdett valódi otthonná válni, ahogy ketten azzá tettük. Együtt határoztuk el, melyik helyiség mi legyen, hová tegyük a szekrényt, az asztalt, az ágyat, milyen színű legyen a függöny... Szerettem itt lakni. De nem a lakás miatt. Sokkal fontosabb volt az, AKIVEL itt éltem. Azt hiszem, ő az, akivel bárhol otthon érezném magam, még most is.
És most mégis egyedül vagyok, még itt van néhány bútorom, ruhám, könyvem, és a számítógépem is, amin hetente dolgozom. Anyuéknál se hely nem lenne ezeknek az elrakására, se internet nincs (nem is lehetne, csak csillagászati áron egy özönvíz előtti technikával), így aztán megegyeztünk, hogy amíg nem rendeződnek az ügyeim, addig nem kell kicuccolnom innen.
Szeretek itt dolgozni. Jó, amikor kora reggel megérkezem, és én ébreszthetem Őt. Vagy amikor napközben érek ide, és olyankor úgy érzem, mint rég: hazavárom Őt. Ő pedig érkezéskor átölel és a számra adja a puszit, mint rég.
Ma mégsem látom. Napok óta nem érem el. Múlt csütörtökön elutazott, az aktuális párjával. Az ötlet a nőtől származott - mint az utóbbi hetekben minden. Ő pedig nem szól, nem ellenkezik, nem mondja el, hogy nem érzi jól magát a kiállításokon, a fogadásokon, a családi keresztelőn... - mert nem akar vitát. Sosem szerette a konfliktust, inkább behódolt mások akaratának. Ezúttal is így történt, de szerda este búcsúzáskor csak annyit mondott: holnap korán reggel indulok, és néhány napig nem leszek itthon.
De a néhány nap nála azt szokta jelenteni, hogy hétvégére hazaér. Hétfőn dolgozik. Kedden is. Ma kedd van, és vasárnap óta nincs bekapcsolva a telefonja. Lehet, hogy már előbb se volt, de akkor még nem próbáltam hívni. Nem tudom, hol van, nem tudom, jól van-e, félek.
És közben azt kívánom, végre legyen bátorsága megmondani annak a másiknak, amit nekem bevallott. Hogy nem szereti. Hogy engem viszont újra tudna szeretni. Soha, senkinek nem mondta még, utólag se, hogy valaha szerette. Nekem igen. És megint tudna szeretni. Amikor esténként hazajön és nem vagyok itt, hiányzom neki. Amikor itt dolgozom és látjuk egymást, boldog. Azt mondta: "Veled bármiről tudok beszélgetni, nem csak arról, hogy milyen az idő, vagy mi történt a munkahelyeden."
Azt mondta: "Többet adtál nekem, mint eddig bárki. Melletted éreztem először igazi férfinak magam." Pedig nem én voltam az első nő az életében. De elhiszem neki, mert tudom, milyen démonok kínozták a múltban. És azt is mondta: "Irigyellek, amiért ilyen őszintén, 100%-on tudsz szeretni és érezni." Aztán kicsivel később: "Neked elhiszem, hogy meg tudod tanítani, hogyan szeresselek!"
Most pedig itt ülök az üres lakásban, egyedül, és nem tudom, hogyan érjem utol Őt. Még mindig szeretem, és érzem, hogy benne sem múltak el az érzések irántam. Ha boldog lenne azzal a másikkal, nem lenne rám szüksége. De van. És nemcsak mondja, hanem érezteti is. Látom a szemében, érzem az érintéseiben, a csókjaiban, az ölelésében...
HOL VAGY??? :,(
2006. 06. 27.
Nos... Hogy is kezdjem?
Megszülettél. Te, az első Blog-om. Bevallom, eddig nem igazán volt rám jellemző a naplóírás, kivéve persze az Index PN-jét, de az mégiscsak más, mint egy saját napló. Igazából most se tudnám megmagyarázni, miért is határoztam el, hogy feljegyzést vezetek a napjaimról, a napi gondolataimról, meg mindenféléről, ami az eszembe jut - de most úgy gondolom, jólesik kiírni magamból az érzéseimet. :)
A későbbi visszatekintés kedvéért álljon itt egy általános helyzetkép, egy pillanatfelvétel a jelenből.
Keresem a munkahelyem, azt, ahol igazán jól érzem magam, és nem azért járok be, mert hó végén jön a fizetési papír. Talán naivitásra vall, de olyasmit szeretnék legjobban, mint ami a PTV-nél volt, még a kezdetekben. Amikor senki nem kapott semmit a szóbeli elismerésen kívül, mégis minden szabadidőnket ott töltöttük. Nyilván élni is kell valamiből, tehát nem elhanyagolható szempont a fizetés nagysága, de gimnazistaként az ember még nem töri a fejét ilyesmiken. És érdekes, azok se nagyon törődtek a pénzzel, pontosabban annak hiányával, akik már akkor is túl voltak az iskolaéveken. Szerettünk együtt lenni, szerettünk együtt anekdotázni, és ezek a látszólagos ökörködések később fantasztikus ötletekké válva vitték előre a tévét. Szóval valami ilyen munkát szeretnék most is, ahol nem munkatársakkal, hanem barátokkal vagyok körülvéve, akikkel nem kollektívát, hanem valódi csapatot alkotunk. Akikkel szívesen megyek pl. egy hétvégi kirándulásra, vagy akárhova.
Aztán: ha megvan a munkahely, és már tudom, anyagilag mennyivel számolhatok, jöhet a lakás. Az első pár hónapban (max. fél év!) nyilván még albérlet, de fél év után már talán van esélyem arra, hogy valamelyik bank lakáshitelt adjon. Most úgy tűnik, a lakáslízing lesz a járható út, mivel se önerőm nincs, se másik ingatlanfedezetem, de mindenképp megtalálom a legjobb megoldást!
És persze a magánélet... Ez a legkényesebb pont jelenleg. A hivatalos verzió szerint egyedülálló vagyok. Az igazság viszont az, hogy még mindig nem jutottam túl a legutóbbi kapcsolatomon, no nem azért, mert nem tudom feldolgozni, sokkal inkább azért, mert - bevallom - nem is nagyon akarok túllépni. Ha azt érezném, hogy "Ő" már lezárta, természetesen más lenne a helyzet. De hétről hétre, valahányszor találkozunk (mert még mindig elég gyakran találkozunk), mindig megerősít abban, hogy egyfolytában vívódik magában, pontosabban az elmúlt 3-4 hónapban olyan változások történtek, főleg velem-bennem, amik miatt elbizonytalanodott, és már nem annyira egyértelmű, hogy az új nővel akar maradni. (Az okokról a Személyes kategóriában bővebben írok.)
Szóval, nem minden egyszerű, és az elkövetkező napokban, hetekben számos változásra számítok. Ezekről persze folyamatosan beszámolok, amikor történik valami említésre méltó. Meg azokról is beszámolok, ami nem említésre méltó, mármint a szó klasszikus értelmében, pusztán csak nekem fontos.
Hát, azt hiszem, kezdetnek ennyi, a folytatást pedig meglátjuk. :)
